Remete-szurdok - Zsíros-hegy - Piliscsaba gyalogtúra
Régen volt ilyen szép napsütéses szombat reggel, mint amilyenre a Remete-szurdokba igyekvő kirándulók ébredtek. Talán a jól sikerült múltkori túrának is köszönhetően újabb ismerősök,kollégák és barátaik csatlakoztak a Dróthuszárokhoz.    Egy város romos főterének képét mutató Széll Kálmán térről indulva paravánok között terelve próbáltuk megkeresni a 61-es villamos áthelyezett megállóját, hogy eljussunk Hűvösvölgybe, majd onnan a 157-es autóbusszal az Ördög-árokba. Ott kezdődik a Remete-szurdok.  A szurdok és a mellette kialakított tanösvény a patak mentén vezet, majd alig egy kilométer után  a kék jelzést folytatva, a patakon átkelve folytathatjuk utunkat egy fantasztikus kilátópontig, ahonnan gyönyörködhetünk a környező hegyek panorámájában. Az átkelés némi nehézséget okozott. Nehezen birkóztunk meg a lefagyott jeges, csúszós partfallal és a patakmederben található kövekkel. Miután mindenkinek sikerült száraz lábbal átérnie, újabb próbatétel várt ránk. Meredek emelkedőn kellett feljutnunk a Remete-hegy 423 méter magas csúcsára. A csúcson körbetekintve csodálatos panoráma tárult a szemünk elé. Még az idővel versenyben álló túrázók is megálltak egy percre, hogy gyönyörködjenek a kilátásban. A következő néhány kilométert kicsit tempósabban a gerincen sétálva, talpunk alatt ropogó hóban, simogató napsütésben tettük meg, mígnem elértünk ismét a "civilizációba", Nagykovácsi széléhez. Innen már csak egy ugrásra volt Zsíros-hegy. A turistaútról letérve a csúcsra vezető kék háromszög  jelzést követve mentünk a Zsíros-hegy fennsíkjára.  Ha az előző panorámát a fantasztikus szóval illettem, akkor erre valami mást kell kitalálni. Talán a káprázatos már megfelelő kifejezés. Ebben a kicsit szeles, de festői környezetben tartottunk ebédszünetet. A folytatásban visszatérve a kék jelzésre elhaladtunk a lepusztult egykori turistaház mellett, majd ismét egy szép kilátópont reményében a hóba taposott nyomokat követve eljutottunk egy fennsíkra, ahol elfogytak a lábnyomok. Mivel elég régen letértünk a jelzett útról nem volt értelme visszamenni. A GPS-t követve toronyiránt elindultunk a fenyvesekkel övezett ösvényen a piros jelzés felé. Mint kiderült ez a szakasz bizonyult a legkalandosabbnak. A szűz hóban, a kidőlt fákat kerülgetve, meredek hegyoldalon lefelé értük el a kitűzött pontot. Innen már csak lefelé vezetett az út a Bükkös-árkon keresztül. Még megálltunk egy-egy szusszanásra, egy-egy szép sziklaalakzat és az Erzsébet-kút előtt. Átmásztunk még néhány vadvédelmi kerítésen és máris megérkeztünk Piliscsaba határába. A hátralévő 2 kilométert a városon keresztül bandukolva tettünk meg a vasútállomásig. Innen a 15.30-kor induló vonatpótló autóbusszal utaztunk vissza az Árpád-hídhoz. Ismét eltüntettünk egy be nem járt fehér foltot a Dróthuszárok képzeletbeli túratérképén.

 

Sárdagasztás a Pilisi kéken gyalogtúra
Tél tábornok visszavonulót fújt a Visegrádi-hegységben. Néhány nappal ezelőtt a turistautakat még hólepel és jég borította. Szombatra azonban az olvadás hatására az ösvényeken csordogáló patakocskák és a lépteink alatt hangosan cuppogó sáros avar volt a jellemző.
Pilisszentlászlóról indult a kollégák, barátok, ismerősök által verbuválódott csapat, hogy az országos kék turistajelzés újabb szakaszát járják be. Szentendrén, a buszra várva még szemerkélt az eső, itt a faluban az indulásnál azonban már reménykedhettünk, hogy nem kell elővenni az esőkabátokat. A falu a Visegrádi-hegység szívében, erdők ölelésében fekszik. Sok turistaút kiinduló pontja.   

Ha már szóba került Pilisszentlászló, érdemes néhány mondatban feleleveníteni a falu több száz éves történelméből néhány érdekes, szubjektíven kiragadott momentumot. A terület régóta lakott hely, bronzkori és római-kori emlékek is előkerültek. A legenda szerint Koppány vezér pogány híveit büntetésből telepítették a Pilis területére, mások a honfoglalástól továbbélő szláv lakosságot tartják a középkori falu lakóinak, melynek neve Kékes volt. Az Árpád-házi királyoktól kezdve a környék királyi vadászterület volt. Egykor III. Béla király vadászlaka állt a falu fölötti dombon, amelyet III. Endre az első magyar alapítású szerzetesrendnek, a Pálosoknak adományozott. 1308-ban a kolostorban kötött egyezséget Csák Mátéval a Károly Róbert király érdekében tárgyaló Gentilis pápai bíboros. A mohácsi vész után a kolostor elpusztult. A lakosság a környező erdőkbe, a Szentendrei szigetre, és a Duna bal partjára, a komáromi vár védelme alá menekülhetett. 1686 után a pilisi birtokaikat visszakapó pálosok telepeseket hoztak a Felvidékről, a jelenlegi őslakosok többsége ma is bírja a szlovák nyelvet. 1947-ben a lakosságcsere következtében a község lakóinak egyharmada, áttelepül Szlovákiába. Napjainkban a község és a környéke a Duna-Ipoly Nemzeti park része.

Első célpontunk turista és kerékpárutak csomópontja a Pap-rét volt. Hogy odaérjünk, mintegy 200 méteres szintemelkedést kellett leküzdenünk, egy-egy rövid szakaszon meredekebb, de általában mérsékelt emelkedéssel. A turistaút melletti meredély aljában hangosan csobogó patakok, az ösvényen csendesen csordogáló vízfolyások kisérték utunkat. Pap-réthez közeledve a kék jelzés kivezetett az erdészházhoz vezető aszfaltútra. A következő kanyarban feltűntek a Pap-rét közepén álló piknikező asztalok és padok. Szép időben remek pihenőhelyül szolgálnak. Most azonban csak úgy tudtuk megközelíteni őket, mintha egy mocsáron keltünk volna át. Időközben a derengő nap megpróbálta áttörni a felhőtakarót, nem nagy sikerrel. A tízórainkat 11 órakor elfogyasztva tovább indultunk a még mindig együtt vezető piros és kék jelzésen, majd egy éles balra fordulást követve az Urak-oldala hegyoldalban gyalogoltunk. Itt is látszott az iszonyú pusztítás, amit a jégkár okozott. Néhány helyen csak úgy tudták szabaddá tenni az ösvényt, hogy az útra dőlt vastag fákból kifűrészelték az út szélességét. Libasorban haladva jutottunk el a Vízverési rétre, amely a Visegrádi Erdészet egyik legöregebb rétje. A réten Madas László emlékét egy kőbe vésett emléktábla örökíti meg. Ő volt a Pilisi Parkerdő első igazgatója. A még alvó természetben itt találkoztunk a tavasz közeledtére utaló első jelzéssel, az erdő szélén a fák tövében előbújó hóvirágokkal.  Rövid pihenő után a következő célpontunkhoz a turista leírások szerint remek kilátást biztosító Borjúfő kilátóponthoz indultunk. Ahhoz, hogy ezt elérjük kétszer át kellett mászni az erdei állatok számára akadályt jelentő kerítésen, hogy aztán egy sáros, dagonyás szakaszon keresztül érjünk Borjúfőhöz. Nem csalódtunk. A helyszín olyan volt, mint amire a leírások utaltak. Nagyszerű panoráma tárult az NMHH Dróthuszárjainak szeme elé. Meredek lefelé vezető ösvényen hagytuk magunk mögött a 430 méteren álló kilátópontot. Néhány kilométer hosszú sáros, cuppogós szakasz után értünk a Feketehegyi-rétekhez. Szemben álltunk a télen is működő bob pályával és a Nagy-Villámi Zsitvay-kilátóval. Néhány turistatársunk kipróbálta a téli hó nélküli bobozás élményét, miközben a többiek a kilátó felé vették az irányt. A kilátó tetejéről nagyszerű a kilátás az egész Dunakanyar látható. A bejáratnál kapott távcsővel az avatott szem a párás időben is felfedezheti a sziget csücskétől a Duna kanyarulatának végéig a látnivalókat. A kilátótól már csak 4 kilométer maradt a Duna partjáig. Kanyargó ösvényen jutottunk el a Visegrádi vár tövében álló parkolóhoz. Annak másik oldalán a Kálvária-hegyen folytatódott tovább a jelzés. A Sziklakápolnát és a kálváriát érintve jutottunk le a Duna partjára. Még egy búcsúpillantást vetettünk a felettünk magasodó Visegrádi várra, majd a menetrend szerint közlekedő autóbusszal indultunk vissza Szentendrére, a reggeli találkozási pontra. Ismét remek napot tudhattunk magunk mögött, a végén jóleső fáradtságot érezve, élményekkel feltöltekezve. Jó társaságban gyorsan szaladt az idő.