A jó sorsunk és a kíváncsiságunk 2004. júniusában elvezetett bennünket az Őrségbe és az ország legnyugatibb pontjára, a Vendvidékre. Kollégák, barátok, ismerősök - többszöri létszámváltozás után - egy pénteki nap reggelén, nyolcan elindultunk, két személyautóval és egy a kerékpárokat szállító mikróbusszal. Rövid 90 perc után, a még kihalt balatoni üdülőhelyen, Balatonlellén, tartottunk egy rövid kávészünetet. Utunkat folytatva egyre sötétebb fellegek gyülekeztek felettünk, miközben az eget fürkésztük, a zalai dombok között már meg nyíltak az égi csatornák, ami nem sok jóval kecsegtetett a jövőre nézve. Szakadó esőben, lassú tempóban, Zalaegerszeg határában egy útépítés miatt rövid kitérőt téve, szerencsésen megérkeztünk a Vadása tóhoz, a festői környezetben fekvő, patak felduzzasztásával létrehozott mesterséges tó közelében található kempingbe.

Az eső ömlött az égből és még csak elképzelni sem tudtuk, hogy mikor lesz vége. Előzetes terveink szerint, ezen a délutánon visszamentünk volna vonattal Zalaegerszegre, hogy onnan kerékpárral megtegyük az utat a Vadása tóig. Kényszerűségből volt aki alvással töltötte a délutánt, de akadtak közöttünk olyanok akik elmentek Őriszentpéterre autóval ebédelni.

Délután öt órára elállt az eső és egy fél óra múlva már sütött a nap. Most láttuk csak, hogy milyen sok látogató van a kempingben. A előzetes elgondolásunkat megváltoztatva úgy döntöttünk, hogy egy 20 kilométeres körutat azért még ezen az estén is megteszünk az Őrimogyorósd - Viszák - Kisrákos - Pankasz - Felsőjánosfa - Hegyhátszentjakab útvonalon, közben megnézzük a híres nevezetes pankaszi haranglábat.

A fákkal övezett hamisítatlan őrségi utakon kerekezve, a rövid körtúra után még sötétedés előtt visszaérkeztünk a tóhoz. Festő ecsetjére kívánkozó látványt nyújtott a lemenő napban sütkérező vízfelszín és a felette fátyolszerűen elterülő vékony réteg. A kemping előtt néhány száz méterre sikerült egy defektet is begyűjteni Viktor barátunknak, így még egy kis szerelés várt ránk lefekvés előtt.

Vadása tó - Csöde - Kerkafalva - Csesztreg - Nemesnép - Márokföld - Velemér - Magyarszombatfa - Kercaszomor - Bajánsenye - Őriszentpéter - Nagyrákos - Pankasz - Hegyhátszentjakab - Vadása tó

Az útvonal tartogatott néhány megismerésre érdemes nevezetességet. A kempingből a Zalalövőt Őriszentpéterrel összekötő út felé vettük az irányt. Hat kilométer kerekezés után a Csöde felé mutató táblát követve balra fordultunk és átkeltünk a vasúti sínen, majd a Zala folyón, ami inkább pataknak nézett ki. Ezt követően egy rövid emelkedő adott ízelítőt az előttünk álló napból, majd a falut elhagyva erdőben, fákkal szegélyezett úton haladtunk Kerkefalváig. Néhány gombászó autóját leszámítva nem találkoztunk autóval az úton.

Az útelágazásnál balra kellett kanyarodni, hogy elérjük Csesztreget. A patak völgyében nyílegyenes sík úton kerékpározva jutottunk el Csesztreg falu templomához, a kilométeróra állása szerint a 16. kilométert megtéve. A templomkertben megpihenve, falatozva éppen azon tanakodtunk, hogy miként lehetne kinyittatni a templomot, hogy megnézhessük, mikor megjelent egy fiatalasszony és érdeklődött, hogy szeretnénk - e megnézni az isten házát. Mint kiderült, ő a hitoktató a községben és nagyon szívesen elmeséli nekünk a templom és a falu történetét.

A testi és a szellemi épülés után folytattuk utunkat, előtte azonban még megnéztük az út túlsó oldalán a horgásztó mellé épült szabadidő központot. Éppen horgászverseny volt és a fogott halakból ingyen halászlé ebédet készítettek. Sajnos nem volt időnk kivárni míg elkészül, így az íze helyett most csak a kedves meghívásra tudunk emlékezni. A falu határában a Nemesnép felé vezető útelágazásnál található a Tájház, aminek megtekintésére érdemes időt szakítani. Ízelítőt kaphatunk arról, hogy a környék lakói milyen körülmények között élték mindennapjaikat. A Tájházzal szemben található egy kis élelmiszerüzlet, ami szombat délután is nyitva tart. Itt lehetőség nyílik kiegészíteni az elemózsia készletet.

Folytatva utunkat a következő állomás egy kis kitérőt téve, a három kilométerre lévő Nemesnép falu református szoknyás haranglába volt. Az út mellett jelzőtábla irányít a megfelelő irányba. A rövid nézelődés után visszatérve az eredeti útra Velemér felé vettük utunkat. Márokföld, Szentgyörgyvölgy falvakon keresztül kerekezve értük el a templomáról nevezetes községet.

A faliképekből nagyon sok részlet elpusztult, ám a viszontagságok ellenére néhány részlet megmaradt. fotó37 fotó38 fotó39

Velemértől már az Őrségi Nemzeti Park területén pedáloztunk. A templom megtekintése után a középkor hangulatával megérintve visszazökkentünk a mába.

A falu főutcáján kerekezve, láttuk a házak elé kitett portékákat, amint számtalan gerencsér kínálja megvételre a fazekasság mai remekeit. A község végén útelágazáshoz értünk, balra az országhatárhoz, jobbra Bajánsenye felé visz az út. Az eddigiektől eltérően ez már egy forgalmas szakasz. Enyhén lejtős, emelkedős terepen mintegy 7 kilométer kerékpározás után elértük Bajánsenyét, majd továbbhaladva az eddigi irányba Őriszentpéterre, erre a szerekre épült településre értünk. Délután 17 óra körül még találtunk az út mellett egy nagy élelmiszer boltot, ami nagyszerűen volt ellátva áruval. Itt módunk nyílott arra, hogy bevásároljunk az elkövetkező napokra is.

A vásárlás után nagy nehezen átverekedtük magunkat a hatalmas sokadalmon, ami az éppen akkor tartandó Őriszentpéteri Napokra összegyűlt, a környékről és a szomszédos Szlovéniából. Nagyrákos irányában folytattuk az utat, hogy egy hosszú lejtőn felgyorsulva elrobogjunk a nemrég épült nagyrákosi Völgyhíd mellett.

Kevesebb mint két év alatt épült fel a 19 kilométer hosszú vasútvonal, amely Zalalövőtől indul és Bajánsenyét elhagyva lépi át a magyar-szlovén határt. A múlt század elején épült egy helyi vasútvonal, amit azonban a trianoni határ kettévágott, a megmaradt szakaszt pedig gazdaságossági okokra hivatkozva felszedték. Szlovénia önállóvá válása után az egyetlen állam lett, akivel nem volt közvetlen vasúti összeköttetésünk. Ennek megszüntetésére 1999-ben elkezdődtek a munkálatok. Új tájba illeszkedő állomásokat és kerékpártárolókat is kialakítottak. A vasútvonal része a páneurópai vasúti közlekedési folyosónak.

A harmadik nap reggelén, az időjárás előrejelzést meghallgatva a csomagok aljára kerültek az esőkabátok. Szép nyári nap ígérkezett. A csomagokat "felmálháztuk" a kerékpárokra. A gépkocsikat a kempingben hagytuk, mert csak a következő nap délutánján jöttünk vissza a Vadása tóhoz. Aznapi szállásunk a Vendvidéken, Kétvölgyben volt. Őriszentpéter felé vettük az irányt, ahol egy rövid bevásárlást ejtettünk meg, majd Szalafő irányába kanyarodva a Templomszeren álló Árpádkori templomot tekintettük meg.

A templom védőszentje Szent Péter apostol. Szabadon álló egyhajós templom. A déli homlokzatán a kapu gazdag román, egylépcsős béleletű félkörív záródású. A XVI. században a protestánsok tulajdonába került, és csak az ellenreformáció idején lett ismét a katolikusoké. A templomot 1550 táján erődítménnyé alakították, bástyákkal, sánccal és árokkal vették körül. Az erődítményt Kanizsa eleste után (1600) tovább erősítették. Ebben az időben az Őrség ún. hódoltsági terület lett, amely egyaránt adózott a töröknek és a magyar földesúrnak. A török fosztogatást a magyar földesurak a megerősített udvarházakba, váracskákba telepített hajdúkkal próbálták megakadályozni. Ezen kis váracskák "castellumok" közül a legjelentősebb az őriszentpéteri volt, ahol 30-40 hajdú tartózkodott. (A hajdú kifejezés itt és ebben a korban a földesurak és javaik védelmében gyalogos katonai szolgálatot vállaló környékbelieket jelentette. A hajdúk a szolgálatért cserébe csekély kiváltságot is kaptak.)

A templomtól utunk továbbra is a szerek között vezetett. A változatos terepen, dombra fel, dombról le. Szalafő távolabbi végét elérve a jelzőtábla mutatta irányt követtük és egy hosszú nyújtott emelkedőn felkapaszkodva megérkeztünk Pityerszerre a Szabadtéri Néprajzi Múzeumhoz.

 Várnunk kellett egy kicsit, míg az idegenvezető hölgy végez az előző csoporttal, és bennünket kalauzol tovább a látnivalók között. Addig is pihentünk egy keveset az árnyékot adó lugasban és mód nyílott néhány emléktárgyat, képeslapot venni az otthon maradottaknak.

A múzeumot 1970-ben hozták létre azzal a céllal, hogy megörökítsék a nyugati határőrvidékre oly jellemző, elkülönülő házcsoportokból (szerekből) álló településformát és épületeit. A múzeum három telek építményeiből áll. Két épületegyüttes eredeti állapotában látható, a harmadik telek háza átépített. Az épületek a középkori eredetű nyugat-dunántúli faépítkezés jellemző példái. A házak kémény nélkül épültek. Az 1. és 3. ház füstöskonyhás, de már van kályhával fűtött szobájuk is. A 3. épület U alaprajzú - a boronafalu épületek három oldalról egy zárt udvart vesznek körül; ez az ún. kerített ház. Az egyik oldalon áll a lakóház, rá merőlegesen a kamrák, vele szemben pedig az ólak és az istálló. A négyszög alakú belső udvart a negyedik oldalon kerítés zárja le. Az első telken álló emeletes kamra páratlan építmény: a zsúppal fedett kástú terménytárolásra szolgált, emeletes változatából ez az egyetlen, ami fennmaradt Magyarországon. Mellette látható a szerekre oly jellemző víztároló tóka, a három-négy méterre ásott víztározó gödör. A tókában összegyűlt vizet mosásra, állatok itatására használták. Ivóvíz vételére alkalmas kút csak a lakóházaktól távol, a völgyben volt. A műemlék együttesről részletesebb ismertető itt található.

A több mint félórás idegenvezetést követően visszagurultunk az útelágazáshoz, ahol balra kanyarodva felkapaszkodtunk az éppen aktuális dombra, majd mint a hullámvasúton, a folytatás következett. Farkasfa után az útelágazásnál balra kanyarodva, elértünk a Vendvidék legkisebb településére Orfaluba.

Ebből az építészetből következően azt gondolná az ember, hogy letarolt erdőkkel fog találkozni. Ellenkezőleg, bármerre néztünk, változatos erdők magaslottak előttünk. Tulajdonosaik mindig csak a szükségleteiknek megfelelő mennyiségű és minőségű fát vágtak ki. A hatalmas fák árnyékában, a forgalomtól szinte teljesen mentes utakon, a madarak csivitelése közben kimondhatatlan élmény volt kerekezni az ország ezen távoli vidékén.

A vendek következő települése Apátistvánfalva egy "Ironman" -nek is becsületére váló emelkedővel fogadott bennünket. Közülünk még a legjobb erőben lévőnek sem sikerült felkapaszkodni a lejtőn. Szégyen ide, szégyen oda, de fel kellett tolni a kerékpárokat a templomig.

Ahol nagy a szükség, közel a segítség, tartja a mondás. Itt a templommal szemben álló kocsma képében jelent meg a segítség. Itt igyekeztünk egy kis erőt magunkba tölteni a hátralévő, négy, öt kilométerre, míg megérkezünk Kétvölgybe a Hármashatár közelében, közvetlenül a szlovén országhatár mellett fekvő településbe.

Előzetesen lefoglalt szállás várt bennünket. A számos lehetőség közül,  az interneten található címek között, a Tücsöktanya vendégházra esett a választásunk. Az emeletes házat teljes egészében mi laktuk be.

A földszinten egy kétágyas, az emeleten egy kétágyas és egy négyágyas szobát vettünk birtokba. Ezen kívül is voltak még üres szobák a házban. Az emeleten teljesen felszerelt konyha, fürdőszoba állt a rendelkezésünkre. A földszinten a nappaliban egy kis könyvtárat, és televíziót használhatnak a vendégek. A kertben szalonnasütési és szabadtéri főzési lehetőség volt. A ház egész berendezése minden igényt kielégítő.

Távol a városi zajoktól a csendet csak a tücskök ciripelése és a madarak csipogása törte meg néha. A domb mögött lebukó nap fényében, társaságunk vállalkozóbb kedvű tagjai szalonnasütésbe fogtak, ami végül is szalonna pörkölésbe, égetésbe torkollott. A hangulatot azonban ez sem tudta elrontani, sőt még inkább fokozta.

Elérkezett kerékpártúránk negyedik napja, ami egyben a hazautazás napja is volt. A korai ébresztő után a dombok mögül felbukkanó nap már a nyeregben találta kis csapatunkat. Közel 50 kilométer kerékpározás várt még ránk, hogy visszaérjünk a Vadása tóhoz, majd még kb. 4 óra autókázás Budapestig.

Kétvölgyből visszakapaszkodtunk Apátistvánfalvára, majd a templomnál egyenesen folytattuk az utat. Annyira megörültünk az előttünk álló nagyon meredek lejtőnek, hogy a társaság java része észre sem vette a völgyben a jobbra mutató jelzőtáblát, amely a Máriaújfaluba vezető utat mutatta. A lendülettől felgurultak a kezdődő emelkedő közepéig és csak ott hallottuk meg a figyelmeztető kiáltásokat. Szerencsére visszafelé gurulni kellett. A Hársas patak völgyében tekertük a pedálokat. A vízfolyásokban, forrásokban gazdag vidéken az állóvizek száma csekély, ezért a patakot felduzzasztva turisztikai szempontból is jelentős, hogy létrehozták a Hársas tavat, horgászási és fürdési lehetőséget biztosítva az erre a vidékre vetődőknek. Minket is megfogott a tó környékének hangulata és körbesétáltuk az egyik oldalán fenyvesekkel szegélyezett tavat.

A tavat elhagyva a kanyargó Rába völgyében vezetett az utunk, és ami ebből következik, sík terepen, néha kiépített kerékpárúton, Magyarlak, Csörötnek, Rábagyarmat, Rátót, Gasztony, Csákánydoroszló útvonalon. A csákánydoroszlói Batthyány kastély mellett elhaladva - ma elmegyógyintézetként működik - jobbra kanyarodik az ivánci út. Hamarosan átkeltünk a Rába folyó hídján. A folyó bal partján egy a vízitúrázóknak kialakított kemping található. Még öt kilométer pedálozás urán megérkeztünk Iváncba, ami a Sigray barokk kastélyról nevezetes. Ez a kastély sem látogatható mivel szociális otthon működik benne. A falu másik említésre méltó épülete a Szent Miklós templom, ami Kós Károly erdélyi stílusában épült 1913-ban és a kor szecessziós építészetének egyik remeke.

A templomba nem tudtunk bemenni, mert egy üvegajtóval le volt zárva a bejárat, így csak fényképezni tudtunk azon keresztül. A rövid megállás után a fenyveserdővel szegélyezett úton Viszák, majd Őrimagyarósd érintésével délután két órakor megérkeztünk a Vadása kempingbe. A kerékpárok felpakolása után néhányan átmentünk a tóhoz még egy hűsítő fürdőt venni, a selymesen simogató hűs vízben, ami valóban frissítően hatott indulás előtt a tikkasztó nap után.

A hazafelé vezető út a zalai dombok között gyönyörű volt most, hogy nem esett az eső, vezetés közben is élvezni tudtam a táj szépségét. A Balatont elérve mintha bizonyítani akarná mikroklímáját, hatalmas felhőszakadással fogadott. Az ablaktörlők alig győzték a vizet ellapátolni, a forgalom, lépésben haladt. Ez egészen a tó másik végéig tartott, s ott mintha elvágták volna, abbamaradt az eső.

A további út eseménytelen volt és este 20 óra körül érkeztünk vissza Budapestre, számtalan élménnyel, tudással gazdagodva és feltöltekezve az elkövetkező hetekre, hónapokra.

Vissza az elejére